Hűtőberendezések története az ókori Egyiptomtól napjainkig

Gondolta volna, hogy a víz száraz levegőbe való intenzív bepárologtatásával már időszámításunk előtt kb. 2500-ban az egyiptomiak is hűtötték a házaikat? A hűtőberendezés őse egy vízzel teli lapos agyagedény volt, amit derült éjszakákon kihelyeztek a lapos háztetőkre, vagy a szalmával bélelt gödrökbe. Kedvező időjárási körülmények között a víz éjszaka szinte jegesre hűlt, és némi enyhülést nyújtott a nappali kánikulában.

Feljegyzés készült a híres ókori orvos, Hippokratész intelméről is: elítélte és az egészségre károsnak tartotta azt, hogy az emberek jeges italokat fogyasszanak. Pedig már az ókorban is bevett szokás volt az ételek, italok, sőt gyakran a lakóhelyiségek jéggel, hóval történő hűtése. A hideg időszakban kitermelt jeget elvermelték, földalatti tárolókban raktározták. Az északi részekről pedig hajókkal, sőt még szárazföldi úton is szállították a havat és a jeget a melegebb vidékekre.

Őseink a hó és a jég párologtatása mellett már a IV. századi Indiában kitalálták a hűtőkeveréket is: rájöttek, hogy a vizet só hozzáadásával hűteni lehet. A középkori olaszok és a spanyolok pedig arra a következtetésre jutottak, hogy a szalmiáksó hozzáadása is eredményezheti a víz lehűlését, amit a tudományos célok mellett idővel a cukrászdák, háztartások hűtésére is alkalmazták.

Lényegesebb nagyobb áttörést jelentett a régi egyiptomi módszer, a párologtatás tökéletesítése. De már nem vizet, hanem a víznél alacsonyabb hőmérsékleten párolgó folyadékokat kezdtek próbálgatni. Ezeket a ma már hűtőközegnek nevezett kezdetleges anyagokat az elpárolgásuk után egy kompresszorba visszavezették és újra folyékony halmazállapotba hozták. Ezzel a lépéssel pedig lerakták a mai kompresszoros hűtőberendezések alapját.

Az első kompresszoros hűtőberendezést 1834-ben szabadalmaztatták, de rendkívüli robbanásveszélye megakadályozta az elterjedését. Később aztán, ahogyan az ipari fejlődés felgyorsult, egyre nagyobb igény lett a hűtésre, amit a tárolási problémák miatt a hó és a jég már nem tudott szavatolni. Mind sürgetőbbé vált a mesterséges hűtési folyamat megvalósítása, aminek nem szab határt sem a földrajzi elhelyezkedés, sem az időjárás.

Az első jéggyártó hűtőberendezés 1859-ben született meg Ferdinánd Carré kezei alatt, és szintén ő alkalmazta néhány évvel később az ammóniát hűtőközegként. Ezekben az években szabadalmaztatta Carl von Linde is egy ugyancsak ammónia hűtőközeggel működő, de kompresszoros rendszerű hűtőberendezését. Linde találmánya remek válasz volt a mesterséges hűtés problémájára, így aztán gyorsan és általános elterjedt. Sorra épültek a hűtő- és fagyasztóházak, sőt az 1900-es évek elején már az első műjégpályák is megnyitották kapujukat.

A forradalmi áttörést jelentő berendezéseknek azonban volt egy „kis” szépséghibájuk: hatalmas méretűek voltak, állandó felügyeletük, szabályozásuk pedig kizárólag emberi erővel történhetett. Így aztán az üzletek és a háztartások hűtésére alkalmatlanok voltak, azokban megmaradt – az akkor már széles körben elterjedt – mesterséges jég alkalmazása.

Amerikában a XX. század kezdetén aztán megszületett az a találmány, amely óriási lépést jelentett a hűtőtechnika fejlődésében. Megalkották a jégszekrénybe építhető, kisméretű hűtőberendezést. A berendezés térhódításának azonban gátat szabott az akkor ismert hűtőközegek – többek között az ammónia és a kén-dioxid – mérgező és robbanásveszélyes tulajdonsága.

A hűtőtechnika történetének újabb állomása az 1930-as években jött el, amikor felfedezték a szagtalan, nem mérgező, nem éghető „freon” néven ismertté vált hűtőközegeket. Ezeknek a segítségével a második világháború után, a hadicélú robbanómotor-gyártás bázisain elindulhatott nagy üzembiztonságú, szakfelügyeletet nem igénylő hűtőberendezések sorozatgyártása.

A terület fejlődése azóta is megállíthatatlan, ám a fejlesztők figyelme ma már elsősorban arra irányul, hogy milyen környezetkímélő, hosszú távon is alkalmas helyettesítőkkel válhatják ki az egyébként jól bevált hűtőközegeket.